|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Wesselényi István 2001. október 20.A bukaresti Petőfi Művelődési Társaság okt. 3-i összejövetelén Vistai András János köszöntötte a 75 éves Demény Lajos történészt, aki 1947 óta ismeri az ünnepeltet. Kolozsváron a Mátyás király szülőházában székelő Móricz Zsigmond Kollégium ösztöndíjas tagjaiként találkoztak először. Akkor Vistai András János az Egyetemi Arcvonal címmel hetente megjelenő újságoldalt szerkesztette. Demény Lajos az egykori Leningrádban folytatta tanulmányait. Évek hosszú során kutatta fel a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés írásos emlékeit, s 1960-ban megjelent a könyve, Az 1437-38-as bábolnai népi felkelés. Ezt később két kiadásban továbbfejlesztette (1977, 1987). Ennek az eseménynek az okmánytárát csak 1991-ben lehetett kiadni. Demény Lajos foglalkozott román könyvtörténeti kutatásokkal is, nevéhez fűződik az első román nyomatatott szöveg felfedezése, bemutatása (1965; könyvben 1971-ben). Ezirányú kutatásait - Lidia Demény közreműködésével - tekintélyes monográfiában összegezte és adta ki 1986-ban. Demény Lajos akadémiai tudományos kutató, majd a Iorga Intézet nemzetiségi osztályának vezetője lett. A 70-es évek végétől az erdélyi magyarság történelme úgyszólván a székelységre szűkült. Demény Lajos és tudományos munkatársai ezt a beszűkítést igyekeztek a lehető legjobban kihasználni. Ezek között legjelentősebb a Székely Oklevéltár új sorozata, ennek két első kötete azonban már csak 1983-ban, illetve 1985-ben jelent meg, folytatása viszont csak 1994-ben. Demény Lajos változatlanul máig a székelyek egyik nagy történésze: a közönség elé tárta a Székely Oklevéltár új sorozatának köteteit (IV.: 1998; V.: 1999; VI.: 2000). Időközben foglalkozott Veress Endre (1863-1953) történész munkásságával, a magyar és a román kultúra több személyiségével, kiadott nyomdászat- és papírtörténeti tanulmányokat, cikkezett a csángókról, munkatársa volt a román historiográfiai enciklopédiának, melynek oldalain ő mutatta be az erdélyi, illetve romániai magyar történészeket (1978), valamint könyvet írt a nagy fejedelemről, Bethlen Gábor és kora címmel (1982), társkiadója volt Wesselényi István Sanyarú világ című, 1703-1708. évi naplója II. kötetének (1985). 1989 után Demény Lajos a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja lett, majd 1990 tavaszától a választások utánig oktatási miniszterhelyettes, azután szenátor. Nem feledkezett meg a bukaresti magyar tannyelvű középiskoláról sem; neki köszönhető, hogy az intézmény felszámolásának veszélyét sikerült elhárítani a Bukarestben, ahol 1815 óta van magyar iskola. Végezetül csak azt, amiről már a fiatalabbak is tudnak: kutatómunkája közben időt tudott szentelni a Petőfi Társaságnak, a Koós Ferenc Körnek, ahol előadásokat tartott, újabban pedig a Bukaresti Református Egyházat és Sükei Imrét (1780-1848), annak 1815-1848 közötti templom- és iskolaépítő lelkészét illető ismeretlen forrásokat tárt fel és mutatott be. /Vistai András János: Születésnapi köszöntő: Demény Lajos 75 éves. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./2003. október 20.Deák Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezést tartottak okt. 18-án - a Szent István Kör szervezésében - a szatmárnémeti Scheffler János Lelkipásztori Központban. Ilyés Gyula alpolgármester értékelte a megemlékezés jelentőségét, mondván, nagy forradalmárok után a bölcs, megfontolt politikusok voltak azok, akik tovább vitték azt az eszmét, amiért egy-egy forradalom kitört. Takács Péter történész, a Debreceni Egyetem docense a nagy magyar államférfi reálpolitikai törekvéseit hangsúlyozta előadásában. Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke Deák Ferenc Erdéllyel való kapcsolatát ismertette a továbbiakban, ahova Wesselényi Istvánhoz fűződő barátsága révén jutott el. Kereskényi Sándor szenátor az autonómia kérdését világította meg egy sor dokumentum idézésével. Amint rámutatott, kétértelműen közelítik meg ma is az autonómia kérdését, tulajdonképpen ma is nehéz kodifikálni ezt a fogalmat. /B. I.: Deák Ferenc-emlékünnepség Szatmárnémetiben. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 20./2006. június 17.Elhunyt Dr. Magyari András /Gyergyólafalu, 1927. nov. 17. – Kolozsvár, 2006. jún./, a Babes–Bolyai Tudományegyetem professzora, aki 53 éven keresztül elkötelezetten szolgálta a történelemtudományt és annak oktatását. 1953–1957 között gyakornok, majd professzor, 1998–2006 között emeritus professzor. Szakterülete Erdély XVII–XIX. századok közötti történelme volt. Magyari professzor tudományos kutatásait a Habsburg uralom erdélyi vonatkozásaira, az itteni gazdagság, társadalom és egyház múltjára, a székely közösségek történelmére fordította. Kulcsszerepet töltött be az egyetemi igazgatás terén is, 1992–1998 között tanszékvezető, 1990–1998 között a Történelem és Filozófia kar vezetőtanácsának tagja, 1990–1996 között a Babes–Bolyai Tudományegyetem rektor-helyettese, szenátusának tagja volt. Magyari professzornak jelentős szerepe volt az egyetem magyar tagozatának újraindításában. Kutatásaiban a felvilágosult erdélyi fejedelmek reformjainak gazdasági, szociális és társadalmi vetületeit, valamint a kurucháborúkat, az erdélyiek azokbani részvételét vizsgálta. Kutatta a székely közösségek XVII–XIX. századi múltját, Gyergyó községét, külön a francia forradalom Erdélyben keltett visszhangját. „II. Rákóczi Ferenc erdélyi hadserege” című, 1994-ben megjelent könyvéért a Román Tudományos Akadémia „Dimitrie Oncu” díjával tüntették ki. /Elhunyt dr. Magyari András. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 17./ Megjelent kötetei között van: Wesselényi István: Sanyarú világ, továbbá Gyergyóaldalu a történelem sodrában /1997/.2013. május 11.Másfélszáz évig Erdély „alkotmánya” voltA Korunk és az Erdélyi Múzeum főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész A Habsburg-berendezkedés Erdélyben címmel értekezett a Szacsvay Akadémián. A 18. század történéseiről, az Ausztria és az Erdélyi Fejedelemség viszonyát szabályozó, alaptörvényi funkciójú Diploma Leopoldinum létrejöttéről, Kolozsvár korabeli hétköznapjairól Szilágyi Aladár beszélgetett a levéltárak kutatójával. - Gyermek- vagy ifjúkorában érték-e olyan impulzusok, hogy a történész mesterséget válassza hivatásának? - Édesapám Kiss András – most már nyugalmazott – főlevéltáros, aki élete nagy részét a kolozsvári levéltárban töltötte. Valószínűleg az ő hatására is alakult ez így. Olvasni, ráadásul történelmet olvasni mindig szerettem. Egyébként nem feltétlenül történésznek készültem, aztán két évvel az érettségi előtt megváltozott a dolog, és a történelem-filozófia szakra felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre. - Az már bizonyára egyetemjárás közben eldőlt, hogy a 18. századi Erdély históriáját, illetve 16–17. századi kultúrtörténetét válassza kutatásai fő pászmájának? - Igen, akkorra kialakult ez az érdeklődés. Az is eldőlt, hogy nem tanítani, inkább kutatni szeretnék. De akkoriban kötelező volt a központi kinevezéseket elfogadni, így kerültem Nagyváradra, az akkori Moghioroş Líceumba történelem–filozófia tanárnak, ahol életemnek egy rövid, de nagyon szép szakaszát éltem. Egyetemista koromban levéltárba jártam, és akkor fogtam neki az egyik témámnak, amely sok év után most jelent meg: a kolozsvári osztóbírói intézményről és az osztálylevelekről van szó. A hagyatéki leltáraknak ezt a csoportját dolgoztam fel, amit azért is szerettem, mert minden benne van, ami a kolozsvári hétköznapokhoz tartozik, egy százötven éves periódus vonatkozásában. - 1988-ban visszamehetett Kolozsvárra, rögtön bekerült a Korunk redakciójába, azóta ott dolgozik különböző beosztásokban. A szerkesztői munka elvégzése mellett nyújtott-e szakmai elégtételt a Korunk? - Mindenképpen. Egy idő elteltével létrehoztuk a História rovatot, amely mellett egy újabb, szintén történelmi anyagnak helyet adó rovat indult, Dokumentum címmel, mely ma már eléggé akcidentálisan ugyan, de még jelen van a lapban. Egy idő után szerkesztőségi főtitkár, majd főszerkesztő-helyettes lettem, az idén januártól főszerkesztő. Sikerült olyan történészeket bevonnom a szerzők közé, akik nem csak Erdélyben vagy Magyarországon tartoznak az élvonalba. Gondolok itt Romsics Ignácra, Gyáni Gáborra, Klaniczay Gáborra, Szakály Sándorra, Hermann Róbertre, a fiatalok közül Ablonczy Balázsra. - Az Ön törekvései, elképzelései szerint főszerkesztővé válása hoz-e változást a lap koncepciójában, változik-e valamelyest a lap jellege? - Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy változtassunk csak a változtatás kedvéért. A Korunk viszonylag hosszú idő óta felszálló ágban van. Úgy érzékelem, radikális változtatásokra nincs szükség. Apró módosítások vannak, formailag annyi, hogy a folyóirat januártól színes borítóval jelenik meg, és azt szeretném, ha a főlaptestben a súlyponthoz kapcsolódó anyagok az eddigi gyakorlatnál nagyobb teret kapnának. A lap terjedelme nem változik, az arányok némiképp igen. - Már szó esett arról, hogy kultúrtörténettel is foglalkozik. Engedje meg, hogy néhány művelődéstörténeti csemegéről beszélgessünk. Például, a viseletszabályozásról. Ezzel kapcsolatban milyen kuriózumokra bukkant? - A viseletszabályozás vonatkozásában főleg a fejedelemség kori Kolozsvárral foglalkoztam. A 16. század végén, a 17. század első felében, a reneszánsz kiteljesedésével a kolozsváriakat is elragadta a hév, ugyancsak kedvelőivé váltak a jómódból fakadó luxusnak. A kolozsváriak pompakedveléséról Heltai Gáspár sem rejti véka alá nem túl hízelgő véleményét, amikor úgy fogalmaz: „Minálunk minden ember hivalkodni akar. Mert a magamutogatásnak sem módja, sem vége: kinek száz forint ára marhája van, úgy terengeti magát, mintha ezer forint ára volna.” A városi statútumok ezt a flancolást, a túlzott luxusigényt kívánták megzabolázni. A százférfiak tanácsa, a városi felsőtanács hozott határozatokat arra vonatkozóan, hogyan illik öltözködni, mi a decens viselet különféle alkalmakkor. A szabályozásoknak rendi jellegük is van. A polgárasszonyok a nemesasszonyok viseletét kezdték majmolni, ami „meghaladja a városi állapotot”. Így hát kimondatott, hogy „az olyan aranykösöntyű nem olyan vargánénak vagy nem olyan papnénak való”. Szabályozták a városi tanácsban való részvételkor ildomos öltözetet is. Lehetett valami kiváltó oka ennek a rendelkezésnek, különben érthetetlen, miért kell explicite szabályba foglalni, hogy tilos a városi tanácsülésre „csonka ujjú, gallératlan mentében, sem csizmában, sem papucsban, sem gatyában” megjelenni. - Mi légyen az a bizonyos „korcsomaház” Kolozsváron? - A korcsomaház a borkimérés, a kocsma, korcsoma, a városi társadalmi érintkezés egyik legfrekventáltabb helye, a kolozsváriak számára a fejedelemség korában a szabadidő eltöltésének egyik reprezentatív tere. Ahol nemcsak ittak, hanem véleményt cseréltek, társadalmi életet éltek, zenéltek, mulattak. És nem feltétlenül csak férfitársaságban, hiszen a korcsomaházakban időről időre megjelentek a zenészek – lantosok, hegedűsök, trombitások – mellett a „pajzán hegedűsnék” is, akik nem feltétlenül zenét szolgáltattak a férfiaknak… Azt még halkan megjegyezném, hogy a korabeli tanúvallomások nem csupán a „hegedűsnék” törvényszegéseiről szólnak. Esetenként más asszonyok sem álltak ellen a főként a katonaság képében jelentkező erős kísértésnek, nemegyszer viselkednek úgy, a „deákokkal, darabontokkal”, mint a hegedűszó kíséretében félrelépő asszonyok. - Egyik tanulmányában foglalkozik a pletyka, a rágalmazás, becsületsértés kérdéskörével. Erről is vannak bírósági iratok? - A pletyka – ugye – és a rágalmazás a kommunikációs jelenségeknek az egyik legismertebb alfaja, amióta ember az ember. A piacon, a szereken, a sokadalomban, a sütőházban, a fürdőházban elhangzottak gyakran képezték per tárgyát. A vétkeseknek találtakat pénzbírsággal sújtották többnyire. Viszont a tárgyalt korszakban a pletykának, a maga káros hatásain túlmenően, bizonyos esetekben pozitív hozadékai is vannak. Ez alkalmanként akár a nyilvánosság biztosítéka is az eltitkolt vétségek felszínre hozatalával, ezáltal a médiával és egyéb eszközök publikusságával nem rendelkező társadalmakban – így a fejedelemség kori Kolozsváron is – rátereli a figyelmet a visszásságokra, illetve közrejátszik a törvénytelenségek, akár a bűncselekmények bíróság elé kerülésében. Például 1578-ban Krappa Gáspárt és Heinrich Jakabot kitudódott paráznaságuk okán zárják ki a százférfiak sorából. - Talán a legfontosabb munkája A Habsburg-uralom erdélyi kiterjedésének folyamata, a korabeli magyar emlékiratok láttatásában. Amikor elolvastam az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában megjelent kötet szintézis értékű bevezető részét, nekem, aki elég sokat olvastam Erdély 18. századi történetéről, segített abban, hogy nagyobb összefüggésekben lássam a kor történéseit… - Nagyon szerettem a témával foglalkozni. Az emlékirodalom ezt a korszakot sokrétűen és differenciáltan tárgyalja. Egyféleképpen látja és láttatja az eseményeket gróf Bethlen Miklós, aki államférfiként, döntő tényezőként vesz részt a politikai életben és cselekvő részese a Diploma Leopoldinum kidolgozásának. Másféleképpen reagál a történésekre Cserei Mihály, aki bár pro-Habsburg-beállítottságú, de buzgó kálvinistaként nem tud elvonatkoztatni a katolikus restauráció különböző aspektusaitól. Megint másképp báró Wesselényi István,aki jobbára a császári hatalom képviselőjének szemszögéből láttatja az eseményeket, vagy megint másképp Halmágyi István guberniumi tisztviselő. Másképp vélekedik a történésekről Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae-ban, akit elsősorban a társadalmi kapcsolatok változásainak bírálata és a nemesség életmódváltása foglalkoztat. Szintén másképp gróf Bethlen Kata, akinek családi életét dúlja fel a hivatalos politika által támogatott vallási intolerancia. A sor folytatható. - A korszak kiindulási pontja a Diploma Leopoldinum volt. Az adta az első impulzust ahhoz, hogy Erdély státusa megváltozzon. Mi ennek a diplomának a lényege? - Az 1690-ben Bethlen Miklós által kieszközölt alapvető okmány, a Diploma Leopoldinum – amelyet I. Lipót 1691. december 4-én erősít meg, és amely szabályozza a birodalom és az erdélyi rendek közti viszonyokat – világosan leszögezi, hogy Erdély fejedelemségként kerül Habsburg-uralom alá, megőrizve autonómiáját, belső rendjét, intézményeit. A diploma elvileg több mint 150 évig Erdély „alkotmánya” – és az eredeti szándék szerint biztosítania kellene a rendek addigi jogait, kiváltságait. Ezzel szemben a valóságban Erdély egy folyamatos integrációs tendencia célpontja és tárgya, a Habsburg-uralom kiteljesedésének színtere. - Hamar kiderült, hogy bár – úgymond – két partner egyeztetését, kompromisszumát foglalta írásba, Ausztria meghódított területnek tekintette a fejedelemséget. Mivel járt ez Erdély számára? - Bár a Habsburgok uralomgyakorlásának közjogi alapja nem változott meg, a Pragmatica Sanctio erdélyi, 1722-es elfogadása előtt III. Károly már leszögezte, hogy Erdélyt a Habsburgok háromszor hódították meg, tehát fegyverjogon bírják. Ez nem jelentett egyebet, minthogy a Diploma Leopoldinum elvileg, virtuálisan érvényben maradt ugyan, a kitételeit már senki nem vette komolyan. A diploma 1711, a Rákóczi-szabadságharc leverése, a szatmári pacifikáció megkötése óta folyamatosan vesztett a jelentőségéből. Ekkorra megváltoztak a körülmények a Diploma aláírása pillanatához képest: az erdélyi rendek „kompromittálták magukat” így már nem tekintették őket egyenlő partnereknek. - Az is kiderült – még Bethlen Miklós életében –, hogy bár létrejött a gubernium, a katonai hatalom vált véglegessé. Már Rabutin tábornok, a császári sereg erdélyi főparancsnoka is keményen bánt, nem csak a néppel, hanem az elittel is. - Igen, Rabutin generális, ha szabad ezt ilyen lazán megfogalmaznom, közutálatnak örvendett Erdélyben. Nem indokolatlanul. Bethlen Miklós Önéletírását gyakorlatilag átszövi a Rabutin-ellenesség, Erdélyt megrontó személyiségként ábrázolja, és akit szójátékkal „Rabbá tőn” generálisnak aposztrofál. - Ahogy az osztrák uralom elhatalmasodott Erdélyben, egyrészt megszorító intézkedések születtek, másrészt engedmények, reformlépések is. Valamikor általános vélemény volt, hogy Ausztria csak „rosszat” okozott Erdélynek, aztán kiderült: ez nem volt teljesen így. Ha elkészítenők a század mérlegét, mi kerülhetne az egyik serpenyőbe, mi a másikba? - A bécsi központú kormányzat és a helyi igazgatás összehangolása és az újítások – bonyolult folyamatok eredményei. Megítélésük számos tényező figyelembevételét igényli: a modernizációt, a korszerűséget célzóak is lehettek volna, ha céljuk – a túlzott centralizáció, a németesítés igénye – nem vezetett volna torzulásokhoz. Szolgálták a haladást, az intézkedések egy része a felvilágosodás jegyében született, azonban többnyire nem számoltak a helyi sajátosságokkal. Az intézkedések ugyanakkor a fejlettebb társadalmú országok irányába mozdították el a még mindig rendi erdélyi társadalmat, miközben meggátolták a saját útkeresés lehetőségét. Erdély számára Bécsen keresztül megnyílt a kapu a nyugat-európai értékrendek felé (kultúra, művészet, életmód, mentalitás). Ezzel párhuzamosan begyűrűzött a császári politika több ballasztja, az intoleranciától kezdve az abszolutista hatalom brutális alkalmazásán át a mérhetetlen adóterhekig. - Nem beszélve magáról a katonaságról, mint adóteherről, a katonatartásról, a kötelező katonaállításról. - Igen, ez mind negatívum volt, viszont ott voltak a nagyszabású katonai építkezések, a kolozsvári Fellegvár, a gyulafehérvári, az aradi, a temesvári várak, a váradi vár rekonstrukciója. Ezt nyögte a lakosság. Ahogy a katonaállítás és a katonatartás is megterhelő volt az erdélyiek számára. És ott van a határőrezredek kérdése is. A határőrezredekben való részvétel ellen a székelyek, akik számára ez sajátos jogállásuk kényszerű feladását jelentette, és sem gazdasági, sem kulturális felemelkedést nem jelentett, tiltakoztak. Meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat, ezért ellenálltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Tiltakoztak is keményen, mire a Buccow generális helyébe lépő báró Siskovics József altábornagy parancsot adott katonáinak Csíkmadéfalva megtámadására, ahol a határőrszolgálatot megtagadó székelyek gyülekeztek. 1764. január 7-én, Vízkereszt napján mintegy 400 embert, köztük gyermekeket és asszonyokat mészároltak le. Ez volt az a bizonyos siculicidium. A románság esetében más volt a helyzet. Őket a határőrezredek felállítása másképp érintette, mint a székelyeket. A határőrezredhez való tartozás előfeltétele esetükben a görög katolikus vallás felvétele, így a katolikus egyházba való integrálódás volt. A határőröket felfegyverezték és a jobbágyoknál előnyösebb helyzetbe juttatták. Iskoláztatták is, ami kulturális felemelkedést jelentett, nem véletlen, hogy a 19. században kialakult művelt román polgárság zöme e határőrvidékekről származik. - Eddigi pályáján mi jelentette a legnagyobb elégtételt? - Született kolozsváriként legközelebb hozzám a kolozsvári levéltári anyag áll. És leginkább éppen az osztálylevelek. Hosszú időt töltöttem velük, nem öt és nem tíz évet, ennél jóval többet. És, mi tagadás, beléjük szerelmesedtem teljesen. Gyönyörűen gazdag anyag, ráadásul szép „tálalásban”. Az osztóbírókkal egyenesen „familiáris viszonyba” kerültem. Dési Eötweos János, a kiváló kolozsvári ötvösmester és osztóbíró halálát – miután több évig olvasgattam az általa példásan összeállított és szép kézírással papírra vetett, gyűrűpecsétjével hitelesített leltárakat – egyenesen megkönnyeztem. Jó érzés volt végre, nem kevés munkát követően nagyformátumú, több mint 550 oldalnyi kötetként kézbe venni ezt az anyagot. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2016. május 31.Könyvritkaság csodálható meg a sepsiszentgyörgyi múzeumbanGróf Bánffy Kata egykori tulajdonát állítják ki a hónap műtárgyaként Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. A piros szattyánbőrbe kötött könyvecske Pápai Páriz Ferenc Pax Crucis című munkája, amelyet Szathmárnémethi Sámuel (1658–1717), a Kolozsvári református kollégium teológia tanára ajándékozott 1711-ben a főúri családnak újévi ajándékként. A könyv a háromszéki múzeum könyvtárából kerül most a nagyközönség elé. A kiállított műtárgyat új, nyári nyitvatartási időben, keddtől vasárnapig 9 és 17 óra között tekinthetik meg. Szathmárnémethi Sámuel (1658–1717), a kolozsvári református kollégium teológia tanára Pápai Páriz Ferenc Pax Crucis című munkájának ( Kolozsvár, 1710) több példányát küldte el főúri családok számára 1711 végén, újévi ajándékként. Az ugyanazon kolozsvári compactor műhelyében bőrkötéssel ellátott könyveket a korábbi kutatások a kolozsvári Református Kollégium, a budapesti Egyetemi Könyvtár, valamint a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményeiben azonosították. Előbbi gróf Bethlen László felesége, gróf Folti Mária, utóbbi kettő a naplóíró báró Wesselényi István (1674–1734), valamint felesége, gróf Bánffy Kata (1684–1734), Bánffy György erdélyi kormányzó leányának tulajdonába került. A Székely Nemzeti Múzeum Könyvtárában található kötet – a bőrkötés előlapján olvasható felirat szerint – gróf Bánffy Kata számára készült. Ugyanezt erősíti meg a belső fehér borítólapján olvasható kézírásos bejegyzés is: Méltóságos Ur, Hadadi Wesselényi István Uram eö Naga kedves Házas Társának Méltóságos Gróf Bánffi Kata jo Aszszonynak eö Nagank, 1712. Uj esztendő ajandekában alázatosan küldi Sz. Némethi Samuel. C. E. R. P. 1942-ben megjelent írásában Herepei János sepsiszentgyörgyi múzeumigazgató részletesen tárgyalja a kötetet, emellett ugyanakkor a könyvkötés készítőjét is azonosította a „Lipsiából” ( Lipcse, Lepizig) Kolozsvárra átköltözött Hartmann Ehrenfriedt János személyében. A bőrkötés leírását Herepei alapján idézzük: „Ez a könyv pedig fatáblára húzott piros szattyánbőrbe van bekötve s gazdagon aranyozott tábláit két rézkapocs szorítja össze. A kötés elülső és hátsó lapjára nyomott díszítő elemek azonosak. Dús levélzetű és egymáson keresztbe fektetett hosszú szárú, természetest utánzó virágokat (dorongbibéjű liliomot, aranyvirágot, szegfűt, vadrózsát) párhuzamos vonalkeretben levő boglár- és rozettasor kereteli; ezen kívül pedig befejező csipkézettel zárul. Az előlapon leveles virágszárakból képezett koszorúba GROF / BANFFI / KATA : /, a hátlapra pedig ugyanolyan koszorúba 1712 ESZ / TENDO. / BEN. felirat nyomatott. A könyv sarkán lévő öt bordázat között virág- és indadíszes táblácskák, a bordázaton pedig szívidomok. Aranymetszése dőlt vonalakkal és körívecskékkel díszített.” maszol.ro 2017. december 18.Elárvuló kövekGuruló szórványkavicsok (Folytatás december 11-i lapszámunkból) Sírig tartó szerelem A falu múltjáról érdeklődöm. Vendéglátóimmal a kollektivizálásnál előbbre nem jutunk. (Róza néni csoportvezető volt abban az időben.) Nem ismerik a múltat, felajánlják, hogy menjük át a szomszédba Bucur Teodorhoz, aki tudomásuk szerint hozzáfogott a falumonográfia szerkesztéséhez. Csak néhány házzal odébb lakik Ticu bácsi. Amint odaérünk, látjuk, hogy a kapu melletti kerítésen különös rajz és egy elkerített, feliratozott pad van. Egy-egy táblán, a kerítéshez rögzítve naivan ábrázolt férfi és női portré. A padon a két név: „Julcsika – Theo”, mögötte a kerítésre szegezett fémlapon román vers, amely szabad fordításban így hangzik: „nélküled üres, milyen boldogok voltunk, amikor együtt ültünk a padon”. Belépünk az udvarra, ahol a csűr gerendáira szegezett fémlapokon több, Julcsukához románul írt verset olvashatunk. A nyári konyha tornáca és a kis ház falai is mind Julcsukának állítanak emléket. Ticu bácsit a ház zsúfolt konyhájában találjuk. Asztalhoz ülünk, amelyen egy fényképtartóban családi fotók vannak. A monográfiáról érdeklődünk. Elmondja, egy szászrégeni mérnökkel fogott hozzá, de gyengélkedik, ezért nem folytatja. A másik ok, amiért abbamaradt a kutatás az, hogy a régmúltat ismerők meghaltak. Csak annyit tudott meg, hogy valamikor a település egy közeli dombtetőn állt, aztán a későbbiekben költözött jelenlegi helyére. Felfedi szomorúságának okát. 2000-ben veszítette el magyar feleségét, „Julcsukát”, akivel a „világ legjobb házasságában élt”. Az asszony paralízis miatt 20 évig ágyban feküdt, úgy gondozta haláláig. Azóta házának minden sarkában a szeretett asszonynak állított emléket. Több száz verset írt, amelyeknek nagy részét Julcsukához címezte – mondja Ticu bácsi, majd hozzáteszi, ahogy erejéből telik, a monográfiát is megírja, de fontosabbnak tartotta felesége emlékének ápolását. Ha nem is tudtunk meg sokat a falu múltjáról, azzal a gondolattal távozunk, hogy két ember közötti ragaszkodásnak, a szeretetnek ilyen kézzelfogható jeleit ritkán látni. Ráadásul a férj román, a feleség magyar volt. Távozásunkkor szembeötlik a csűrkapura szegzett román versek között két magyarul írt sor, amelyen ez áll: „Julcsuka/ Gyere viszsza, téged várlak, mint egy angyalt az égből/ Maragy vellem mind halálig, mert ha nem jösz, megyek én/ Ticu –” Épületváltás A falu egykori múltjának néma tanúja a komlódi Teleki-kastély, legalábbis ami megmaradt belőle. Az épület tetőzetének nagy része beomlott. A két szint közötti mennyezet is eltűnt. A tetőgerendák a pincében hevernek. Az ablakokon, ajtókon rács van ugyan, és a kapun tiltó tábla áll, azonban erre már semmi szükség. A kiürített helyiségekben csak a törmelék maradt és a több méteres gaz. A falak téglái közül jókora fák nőttek ki. A vakolat nélküli homlokzaton címeres, feliratos kövek, a főbejárat kőszeglete halványan utal egykori pompájára. A kőfelirat latin és magyar nyelven tudatja az utókorral, hogy a kastélyt 1756-ban építette hadadi Wesselényi István (1708–1757) és neje, vargyasi Daniel Polixénia (1720–1775), akiknek a nevével és családi címerével találkoztunk a templomban is. Megtudom, hogy a barokk épület homlokzatán levő rózsát tartó szirén a Wesselényi család, a nyílvesszővel átszúrt hattyút ábrázoló pedig a Dániel család címere, Anton Schushbauer kolozsvári kőfaragó mester művei. A család utódai kihaltak, így került a Telekiek birtokába az épület, amelyet 1951-ben államosítottak. Miután a helybéliek évekig kultúrotthonként használták, az 1989-es rendszerváltást követően a néhai tulajdonosok leszármazottai nem igényelték vissza az épületet, így ez átkerült a Beszterce-Naszód Megyei Tanács birtokába. A leromlott állagú épületet először 2015 tavaszán árverésen próbálta értékesíteni a megyei önkormányzat. Akkor a 14 szobás, mintegy 400 négyzetméter felületű, kétszintes ingatlant a hozzá tartozó 0,78 hektáros telekkel együtt egy szakbizottság 494 ezer lejre becsülte fel. A jelentkezőknek előlegben 15 ezer lej garanciát kellett befizetniük. A licit sikertelen volt. Érdeklődésemre a Beszterce-Naszód Megyei Tanács illetékes szakosztályától tájékoztattak, hogy mivel nem találtak vásárlót 2016-ban, úgy döntött a megyei tanács, hogy hosszú távra bérbe adja az épületet. Nemrég jelentkezett egy érdeklődő sem, ezért újra napirendre tűzik az értékesítését. Ehhez szükség lesz egy olyan kormányrendeletre is, amely az épületet a megyei tanács magántulajdonából köztulajdonba helyezi át. A megyei tanácsnak a műemlékvédő törvény által megszabott feltételek alapján ki kell dolgoznia a bérbeadási eljárást. A dokumentációnak tartalmaznia kell egy megvalósíthatósági tanulmányt arról, hogy a bérlő milyen célra használja majd az épületet, ugyanakkor – többek között – azt is kérik, hogy jelölje meg a renováláshoz szükséges forrásokat. A feladatfüzetet láttamoznia kell a művelődési minisztérium műemlékvédő osztályának is, csak ezután hirdethetik meg a versenytárgyalást. A kastéllyal foglalkozó ügyosztály munkatársa szerint a megyei önkormányzat decemberi ülésének napirendjére tűznék a licit szervezését előirányzó határozattervezetet. Így is, bármennyire igyekeznek értékesíteni az „erdélyi történelem referenciaértékkel bíró ingatlanját”, törvényesen több mint három hónap múlva adhatják bérbe a kastélyt a hozzá tartozó területtel együtt. A település határában levő magaslaton a kastély udvarán egy nemrég épített ortodox templom áll, amely a múlt és a jövő néma párbeszédeként farkasszemet néz a szomszédos dombtetőn levő református templommal. Romokban álló református iskola Folytatjuk mezőségi utunkat Oroszfája felé. A távolból látszik a falu református temploma. Mintha a komlódi hasonmása lenne. Ugyanúgy dombtetőn áll, a két épület formája, mérete messziről egyformának tűnik. Az okiratokban 1297-ben Oruzfaya, majd 1504-ben Oroszfayya néven említett település középkori katolikus lakói Komlódhoz tartoztak. Az 1600-as években saját templomuk volt. Erre utal félköríves szentélye is. A hívek a későbbiekben áttértek a református vallásra. A 19. század elejétől Erked fíliája volt. Ma a Mezőörményesi Református Missziós Egyházközséghez tartozik, Mezőörményes, Mezőseptér és Komlód mellett. E négy gyülekezet csupán az 1970-es évek óta alkot egy adminisztratív közösséget, hiszen régen jóval nagyobb magyar közösségek éltek ezeken a településeken – tudjuk meg az egyházi krónikákból. Az egyházközség lélekszáma 2010-ben 55 volt, jelenleg 26-an vannak. A templomdombra gyalog kapaszkodunk fel. Ott vár bennünket Katona János, aki négy éve gondnok, több mint 10 éve presbiter. A templom múltját a kémény repedt falába erősített márványtábla idézi fel. Nehezen kivehető az írás: Ezerötszázban már a templom fennállott Melyet akkor ali basa megis szállott Könyörületlen szív tűzzel elégette. Ártatlan köveit hamvába temette. Romlott kőfalait egy lévita rakta, Ujra és mostanig minden abbahagyta. Tekintetes Néb Istvánt rendelte Most a gondviselés, ki híven szentelte Szerzett javainak egy részét e házra, Testamentum szerint ment ezerötszázra. Tekintetes Simon Péter urra nézett E pénz, melyet ipja jó czélra intézett. Nem kivánja vissza, ott hagyja jó szivvel, Tudja, hogy e tér még több interessivel. 1806-ban fundamentumából Épült a jóltévök hív vigyázásából, Kik magok is híven segedelmeztenek Tudván a fő pénzen semmitse vesztenek Vegyed késő nemzet e példát tükörül Ha valaha ez ház romlásába merül Az az isteni kéz mely ezt segítette, Őrizetét tartja fenn mellette. Nemes Kovács Ferencz és József hívek alatt, Emelkedett nagyra e dicső foglalat. Építetett Pergő Sándor egyházfiságába, Kindl Mihály kolozsvári pallér vigyázása alatt AHLER József és Újfalusi János kőművesek által. Anno 1806. Alatta pedig ez is olvasható: 1895-be megreperáltatta az oroszfái refegyház… Szrégeni Sipos Péter által. A karzat alatt egy régi, fából készült perselyt fedezünk fel tartójával együtt. Régi (középkori) felirat látható rajta, kopottsága miatt azonban nem lehet kiolvasni. Ebben a környezetben az oroszfáji magyarok jelenéről, jövőjéről faggatom a kurátort, aki elárulja, felesége ortodox román. De emiatt sohasem volt baj a családban, nagyon jól egyeznek. – Édesapám felesége is román volt, ebben a környezetben nőttem fel, ez volt a természetes. Mindenki tartja magát az ő vallásához, segítünk egymáson. Kölcsönösen eljárunk mindkét templomba. Feleségem nem igazán érti a nyelvünket, de azért csak marad valamivel. Az istentisztelet után, amikor hazamegyünk a templomból, megmagyarázom neki az ige lényegét – mondja Katona János, majd kérdésemre válaszolva kifejti, az egyházi alkalmakon kívül nem nagyon járnak össze a magyarok. Nincs idő rá, a közösség pedig idős, és nem igazán teremtenek erre alkalmat. A 26 fizető egyháztag közül sokan nem is laknak a faluban. A fiatalok mind elmentek. Nagyobbik fia Kolozsváron jár egyetemre. Visszajönne gazdálkodni, de csak akkor, ha a helyzet úgy hozza, hogy modernebb eszközökkel lehetne megdolgozni a földet. De ez csupán távoli elképzelés. Kicsi fia hatodik osztályos, Nyulason jár román osztályba, mert Oroszfáján megszűnt az iskola. Magyar oktatás nincs a környéken, legközelebb talán Szászrégenben van, de a távolság miatt nem szívesen engednék kollégiumba. Pedig volt felekezeti oktatás Oroszfáján. Ma a felekezeti iskola egykori impozáns épülete romokban áll. – Abban az iskolában végeztem a négy elemi osztályt. 1976 volt az utolsó év, amikor 12 tanulóval összevont, I–IV. osztályos magyar csoport indult. Aztán kezdtek családostul elköltözni a faluból a magyarok, és megszűnt az oktatás. Utoljára 13 évvel ezelőtt tartottak naponta két magyar nyelvű órát, amelyre még románok is jártak. Igaz, ezért valami pénzbeli támogatás is járt. A rendszer olyan volt, hogy nem nagyon akarták megtartani a magyar oktatást, és átvitték a diákokat a román iskolába. A mi osztályunk tagjai is nyolcadik után szászrégeni, besztercei középiskolákban folytatták tanulmányaikat román nyelven – mondja a kurátor. Szép Eduárd lelkipásztor hozzáfűzi: az egyház visszaigényelte az épületet, de még nem sikerült tisztázni a tulajdonjogot. Legutóbb 2013-ban fordultak az országos ingatlanügynökséghez a folyamat megsürgetéséért, ennek ellenére még nem született döntés a visszaszolgáltatásról. Az épület használhatatlanná vált, az egykori iskola udvarán ma szarvasmarhák legelnek. Katona János is gazdálkodik, fogadásunkra is traktorával érkezett. Búcsúzás előtt arról kérdezem, hogy milyen jövőt jósol a közösségnek? – Próbáljuk tartani a lépést a világgal, ahogy lehet, de ha szegény a falu, a közösség, akkor igencsak lemaradunk. Nem nagyon van reménység arra, hogy itt nagyobb maroknyi magyar összegyűljön – mondja, miközben átveszi a faluban lakó magyaroknak szánt 2018-as református falinaptárakat. Legalább ez emlékeztesse őket arra, hogy lelkileg hova tartoznak – mondja, majd elköszönünk. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
